Huszonöt

Jace, Dan és én a játszótéren, az autóinknál váltunk el Feldmantól. Ahogy kihajtottunk és balra fordultunk, visszanéztem, és láttam, hogy Ben a kocsijában ül, elfehéredő ujjakkal markolja a kormányt, és az arca a legdühösebb grimaszba torzul, amit csak valaha láttam. Abban a pillanatban Marcra emlékeztetett, mert láthatóan mindketten a járművükön töltötték ki a mérgüket, és mert mindkettejüket ugyanaz a heves igazságvágy vezérelte. Nem tudtam neki segíteni, de tiszteletben tartottam az indokait, még akkor is, ha a cselekedetei a végén majd az enyémekkel útköznek.

– Figyelj, Dan! – Hátrafordultam: közben Jace rákanyarodott a felhajtóra. – Meg tudnád nézni hátul, hogy nálunk van-e minden, ami kellhet? Remélem, hogy ez a holmi lerövidíti majd a túrát – emeltem fel a nyomkövetőt –, de azért legyünk felkészülve a legrosszabbra!

– Persze. – Dan kikapcsolta az övét, feltérdelt az ülésre, és belesett Jace Pathfinderének rakterébe, azután felnyúlva bekapcsolta a világítást, hogy lásson is. – Van egy elsősegélykészletünk, négy üveg vizünk, egy ásónk, kéziszerszámaink, pár zseblámpánk. És Marc kabátja. – Az utóbbit fel is emelte a hátsó ülésről, hadd lássam.

– Remek! Köszönöm!

Dan lekapcsolta a világítást, és bekötötte magát. Jace felvillanó-elsötétedő profilját néztem az autópálya lámpáinak fényében.

– Meg kell állnunk Marc házánál – szólaltam meg, a fejemben már kész volt az ellátmánylista. – Több víz kell, valami készétel, koffein. És vécére menni. És mindezt nagyon gyorsan.

Jace csak bólintott, és bekapcsolta az irányjelzőt: a mi lehajtónk volt a következő. Hat perc múlva már a ház előtt állt. Berohantunk: a fiúk összeszedték a szükséges holmikat, sietve elmondták Dannynek, miről maradt le, én elvégeztem a dolgomat, mindezt nem egészen nyolc perc alatt.

És mégis úgy éreztem, hogy túl lassúak vagyunk. Mintha már egy örökkévalóság óta kutatnánk Marc után, és most, hogy elvben már tudjuk, hol van, minden másodperc fontos lenne.

Éppen a kabátom cipzárját húztam fel az ajtó felé menet, a hátamon már a frissen bepakolt zsák, amikor megcsördült a telefonom. Idegen szám volt, a körzetszám Marcéval azonos, szóval nem számítottam arra, hogy ismerős hív. Ő azonban ismert engem.

– Faythe?

Megdermedtem belül, megperdültem, hogy a számra tett ujjammal jelezzem a fiúknak: hallgassanak. Kevin Mitchell, tátogtam.

Jace fintorgott. Dan szemöldöke magasra szökött meglepetésében, a doki viszont csak egy bólintással vette tudomásul.

– Igen? – válaszoltam. – Ki az?

– Baromi jól tudod, ki az – csattant fel Kevin, és átfutott a fejemen, tud-e már a mi kis betörősdinkről. – És amilyen csend lett körülötted, abból ítélve nem is vagy egyedül. Most nem is vehetnek levegőt?

Csak a szememet forgattam felelet helyett, úgyhogy folytatta. – Még Mississippiben vagytok?

– Hát te? – Csak akkor ébredtem rá, hogy járkálok, amikor elértem az ebédlőasztalt, és vissza kellett fordulnom. Kevin tudta, hogy mi jártunk Marc házában korábban, mert Yarnell megérezte a szagunkat, amikor eljött eltakarítani a testeket, amikről mi már gondoskodtunk. De vajon azzal is tisztában volt-e, hogy azóta megfordultunk a ranchon is? És hogy miért?

– Hol lehetnék máshol? – fújt egyet mérgében. – Talán emlékszel, hogy most már csak a szabad területeken élhetek.

– Ez ismerős valahonnan. – A dühöm beszivárgott a vonalba. Akármennyire kétségbeesetten is igyekeztem volna megkeresni Marcot, nem csaphattam rá a telefont Kevin Mitchellre. Őrizetbe kell vennünk, hogy a tanács elé juttathassuk.

– Az igazi kérdés az, hogy ti mit kerestek itt? Leszámítva, hogy tábortüzet raktatok Adam Eckard kocsijából.

– Nahát, tűz volt? De kár, hogy kihagytuk! Sosem utasítok vissza egy lehetőséget, hogy pirított mályvacukrot egyek. – Kérdőn fordultam Jace felé, és már azon gondolkodtam, hiba volna-e, ha a kocsiban folytatnám ezt a beszélgetést, úton Marc felé.

– Én is kihagytam. – Halk cuppanás ütötte meg a fülemet, aztán mély zümmögés. Kevin éppen kinyitott egy hűtőszekrényt! A rohadék nassolgat, miközben engem gyötör!

Eszerint hazaért? Már tudja, hogy összetúrtuk a holmiját és elhoztuk a nyomkövetőt? Most megpróbál átverni? Ismét kétségbeesetten pillantottam Jace-re, de ő csak felhúzta a vállát. Vagy nem értette, mire gondolok, vagy nem tudott válaszolni a néma kérdéseimre.

Kevin, titkolt pánikomat észre sem véve, folytatta.

– Mire aznap este odaértem, már nem volt ott semmi, csak egy megszenesedett folt az út mentén. De aztán feltűnt egy nyiladék a fák vonalában, mintha többen is átcsörtettek volna arra.

– Különös. – Vagy a kabátom volt túl meleg idebentre, vagy a stressz okozta, de izzadni kezdtem.

– Valóban! – kiáltott fel Kevin túlságosan is vidáman. Egyszerre elegem lett a szerepjátékból: vártam, mikor ugrasztaná végre ki a nyulat a bokorból. De Kevin szerette hallgatni a saját hangját. – És ennél már csak különösebb lesz. Nem messze a nyiladéktól vért találtam a földön, két kóbor vérét. Feltételezem, tudjátok, kiét?

Felvetettem a kezemet a levegőbe.

– Kevin, ez baromság. Hagyd a szarakodást, térj a tárgyra!

Jace felnyögött, és a tenyerébe ejtette a fejét: ő nyilván másként kezelte volna az ügyet.

– Ki van ott veled? – érdeklődött Kevin. Dühösen meredtem Jace-re, amiért elárulta a jelenlétét. – Jace az, ugye? – találgatott Kevin, és meglepetésemben levegő után kaptam. Honnan tudta? – Nyilván nem Ethan, mivel úgy hallom, a legkisebb Sanders fiú ma reggel végzetes szerencsétlenség áldozata lett.

Ma reggel? Tényleg nincs még egy napja sem? Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el Ethan halála óta, mégis, minden másodperc gyorsabban repült el mellettem, mint az előző. Az idő kötélként siklott ki a kezemből, égette a tenyeremet.

Amikor Kevin Mitchell közönyös hangon ejtette ki halott bátyám nevét, szerettem volna benyúlni a hasába, és őt megkínozva, centinként kihúzni a belsőségeit.

Mielőtt visszafoghattam volna magam, felmordultam. Jace ököllel csapott a levegőbe. A bögréje átrepült a szobán, benyomta a szemközti gipszkarton falat, és gőzölgő kávét fröcskölt mindenfelé. A fájdalom és az indulat hatására mintha egyszerre nagyobb lett volna, akár egy égnek álló szőrű macska. Dühös-alfa póz volt ez, és mély benyomást is tett volna rám, ha nem vagyok én magam is éppen olyan sebzett és bosszús, mint ő.

Kevin a fülembe nevetett.

– Mondd meg Jace-nek, hogy üdvözlöm!

– Mit akarsz? – rivalltam rá, és el kellett lazítanom az ujjaimat a telefonon, mielőtt összetörtem volna.

– Csak ki akartam fejezni az együttérzésemet amiatt, ami a testvéreddel történt… rettenetesen szomorú… és biztosítani róla, hogy semmi hasonlóan tragikus dolog nem érte Marcot. Egyelőre.

Micsoda? A sokk villámként csapott le rám, a szívem a szegycsontomat verdeste. – Csak blöffölsz. – De a hangom kétségektől elvékonyodva szólt, és ezt mindannyian hallottuk. Megköszörültem a torkomat, és ismét járkálni kezdtem, hogy levezessem a pulzusom ritmusával együtt lüktető indulatot. Újra próbálkoztam. – Marc nincs veled. Pete Yarnell szerint meghalt. – Remélhetőleg Kevin elhiszi, hogy én ezt elhittem.

– Akkor mind azt is hittük. Csak aztán követtem azt a bizonyos vérnyomot az erdőbe, és megtaláltam Adam magányos, jeltelen sírját. Gyanítom, jóval könnyebben találtam rá, mint ti, hála a nyomaitoknak. Mit csináltatok, végigsétáltattatok ott egy elefántot?

Nem, csak négy vérmacskát nehéz bakancsban.

– Te… kiástad a saját barátodat? – Vagy a bandatársát. Vagy a velejéig romlott jobb kezét. Mindegy. Az undortól libabőrös lett karom-lábam, hiába a télikabát. Az egyetlen feladat, ami rosszabb lehetett egy test eltemetésénél, az az exhumálás.

– Nem sok választást hagytatok. Tudnunk kellett, hogy valóban Adam van-e a lyukban. És mint azt te is tudod, ő volt, ez tehát azt jelentette, hogy Marc még az erdőben bóklászik. Szerencsére könnyebben megtaláltam, mint vártam. Majd emlékeztess, hogy meséljem el, hogyan csináltuk.

A szemöldököm felszaladt, elégedett mosoly ragyogott fel az arcomon. Vagyis Kevin nem tudja, hogy rájöttünk a chipekre, azt még kevésbé, hogy mi is követni tudjuk őket! Vagyis nem otthon van. De abban a pillanatban rájön, amint belép a saját házába, szóval ezt meg kell akadályoznunk.

– Miért nem mondod el most? – érdeklődtem. Most már húzni akartam az időt: a telefont a vállamhoz szorítottam, előszedtem a leolvasót a zsebemből, és beírtam Eckard számát, immár emlékezetből.

– Mi lenne, ha megmutatnám? – kuncogott Kevin. – Találkozzunk egy óra múlva nálam, és…

– Nem! – kiáltottam. A képernyőről eltűnt a szám, helyette egy folyamatjelző villant fel, és a szó: Betöltés.

A fenébe! Ennyire nem akartam ellenkezni a találkozóhely miatt. Az agyam fogaskerekei hangosabb zajjal keltek életre, mint a pulzusom, jó kifogást kerestem. – Valami nyilvános hely legyen. Nem adjuk meg a hazai pálya előnyét neked.

A kép megint váltott: koordinátákat sorolt, amikkel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy megnyomtam a Térkép gombot. Ismét megjelent a folyamatjelző.

– Igazad van – nevetgélt Kevin, és kezdtem szívből utálni ezt a hangot. – Mivel úgyis egyedül jössz. Ha nem így lesz, Marc halott.

Neeeeem! Nem kerülhetek ilyen közel hozzá, hogy élve visszakapjam, csak hogy aztán megint kihúzzák a kezem közül!

A szívem a torkomban dobogott: hirtelen nem jutottam szóhoz. Elcsukló hang szakadt ki belőlem, az asztalra ejtettem a leolvasót, úgy küszködtem, hogy levegőhöz jussak. Csak azért maradtam talpon, mert elkaptam az egyik összecsukható szék támláját.

Jace abban a pillanatban mögöttem volt, elvette a telefont. Lélegezz, üzente némán, közben szabad kezével a hátamat dörgölte.

– Faythe? – szólt a vonalba Kevin. Jace a füléhez emelte a mobilt, de visszaszereztem tőle, mielőtt még válaszolhatott volna: végre levegőhöz jutottam.

– Itt vagyok. – Még egyszer mélyen, lassan, nyugodtan beszívtam a levegőt, és biccentéssel jeleztem Jace-nek, hogy rendben vagyok. Dr. Carver egy pohár jeges vizet tett elém az asztalra. – De bizonyítékot akarok, hogy Marc veled van. Hogy még él.

– Hmmm… – Lépések nesze hallatszott, meg valami hangos, recsegő zaj: Kevin eltakarta a mikrofont. – Az nehéz lesz, mivel eszméletlen – felelte, amikor visszatért a vonalba.

A pokolba.

– Nem is horkol? – Elkerültem Jace fájdalmas pillantását. – Vagy szuszog legalább? Felismerem, ha ő az.

– Ez most komoly? – kérdezte sértetten Kevin.

– Mint az ivartalanítás.

Dan összerezzent a szótól, Danny azonban elvigyorodott: talán eszébe jutott, hogy akár végre is lehetne hajtani a műtétet a vadmacskán. De Kevin megértette.

– Jó, várj egy pillanatot!

Még több zörgés és susogás szűrődött be a telefonba, aztán egy halk hang: erős, sima lélegzés, éppen csak reszelős.

Könnyek szöktek a szemembe, és amikor pislantottam, lecsordultak az arcomon. Bármikor felismertem volna ezt a szuszogást. Hosszú belégzés az orrán át, a vége kicsit sípolós, és pjff, kilégzés csaknem zárt ajkakon keresztül. Úgy tűnt, megfázott – remélhetőleg nem tüdőgyulladás – de Marc nagyon is élt.

Pillanatnyilag legalábbis.

Visszanyeltem a megkönnyebbült zokogást, amikor valami ismét a mikrofonnak súrlódott, és Kevin tért vissza a vonalba.

– Meg vagy elégedve?

– A legkevésbé sem. – Vetettek egy falatot az asztaltól, de én az egész ünnepi menüt akartam: szükségem volt rá. – Szóval, hogy lesz ez az egész?

– Egyszerű árucsere. – Szinte hallottam Kevin hangjában az elégedett vigyort. – Téged Marcért. Egyedül jössz, vagy megöljük. Bundátlanul jössz, vagy megöljük. Szépen játszol, vagy megöljük. Világos?

Persze, persze. A túszejtők standard követelései, és körülbelül annyira megbízhatóak, mint egy politikus választási ígéretei.

– Világos. Kivel vagy?

– Csak egy barátommal. Faythe, komolyan beszélek – figyelmeztetett Kevin, és már kicsit sem volt vidám a hangja, csak hideg és üres. – Semmi okom, hogy életben tartsam Marcot, kivéve, ha kicserélhetem rád. Ha az ügylet nem válik be, semmi haszna nem lesz a számomra.

Egyszer Kevin is ember volt. Félig, legalábbis. Ennyire megváltoztatta volna, hogy kivetették? Vagy ez a kétségbeesett próbálkozás volt, hogy kiérdemelje, hogy a falka, amelyben született, visszafogadja?

– Tudom. – Belekortyoltam a vízbe, amit dr. Carver hozott, aztán visszafordultam a fiúk felé, és lehunytam a szememet. Nem voltam biztos benne, hogy tudni szeretném, mégis…

– Mit akarsz tőlem, Kevin?

Valaki más – valaki, aki nem Kevin volt – rosszindulatúan nevetett a háttérben, amíg Kevin egy dühös mordulással rendre nem utasította

– Információt. Csak beszélni akarunk veled.

Hát, ez eddig egyedülálló… nem mintha elhittem volna. Még soha senki nem tett ennyi erőfeszítést mindössze azért, hogy beszéltessen: általában inkább azt akarták elérni, hogy hallgassak el végre.

– Na és hogyan? Odamegyek, ti meg eleresztitek Marcot? Hogyan fog elmenni, ha egyszer eszméletlen?

– Mi ütöttük ki, és ugyanolyan könnyen az eszére is tudjuk téríteni.

Megszorult a kezem a szék támláján: nyögött a fém.

– A francba, Kevin, esküszöm, ha kárt tesztek benne, én kitépem a karodat, és azzal verem halálra a barátodat, miközben te elvérzel.

– Ó, ezt elhiszem – vágta rá, bár a vidámság a hangjában elárulta, hogy hazudik. – De Marc már akkor sérült volt, amikor megtaláltuk.

– Hála egy másik verőembereteknek. És akkor úgy gondolod, hogy majd egyszerűen odamegyek közétek, és megbízom benne, hogy tényleg el is engeditek?

Lépteket hallottam, aztán megint a hűtő zúgását, végül folyó vizet.

– Szarom le, hogy miben bízol és miben nem. Te belépsz az első ajtón, Marc kilép a hátsón. Vagy sehol. Úgy csináljuk, ahogy én mondom, vagy hazaviheted Marcot, de nejlonba tekerve, és szombaton kettős temetést rendezhettek.

Tűzként öntötte el az ereimet a düh. Mindhárom kandúr megfeszült az adrenalinfelhőtől, amit árasztottam.

– Te kura…

– Hagyd a hisztit – szakított félbe Kevin. – Már hallottam korábban. Egy órád van – tette aztán hozzá, és most véglegesen csengett a hangja. – Nálam. – Elhadarta a címet. Nem bajlódtam vele, hogy leírjam: nagyon is jól tudtuk, hol lakik. – Az én órámon tizenegy múlt hét perccel. Ha éjfél után hét perccel nem vagy még itt, nulla óra nyolckor Marc meghal.

Azzal a telefon megsüketült, és én csak bámultam a mobilt. Amikor zsebre dugtam, és lehajoltam a hátizsákomért, amit a hívás közben valamikor leraktam, megakadt a szemem az asztalra ejtett leolvasón. Csaknem elfeledkeztem róla, amikor lélegezni hallottam Marcot.

– Ugye, tudod, hogy nem fogják elengedni? – tudakolta Jace, amikor felszedtem a tenyérnyi szerkentyűt.

– Persze hogy nem fogják. Abban a pillanatban megölik, amint belépek az ajtón. – Egy oldalsó gombbal felébresztettem a leolvasót, és azon megjelent a térkép. – Éppen ezért kell neked és Dannek bemenni hátul, és kihozni, amíg én elöl csinálom a felhajtást.

Jace karba fonta a kezét. Dan és dr. Carver érdeklődve figyeltek.

– Nem gondolod, hogy éppen erre számítanak majd?

– Dehogynem. – Felnéztem, álltam Jace pillantását, hadd lássa szilárd elszántságomat. – Egy óra múlva várnak, Kevin házánál. Ezért fogunk rajtuk ütni húsz perc múlva, Peter Yarnell lakásán.

– Micsoda? Miért Pete-nél? – Dan összehúzta a szemöldökét; ha jól értelmeztem, aggodalmában. Ha ő és Pete valaha is barátok voltak, hát most már nem lesznek, az után a kis beszélgetés után, amit Yarnellel folytattunk, biztosan nem.

– Mert ott vannak éppen. – Felemeltem a leolvasót, hadd hunyorogjon rá mindenki. – És Danre nem számítanak, mert az ő chipje még mindig a ranchon van.

A fiúk ezen az emlékeztetőn kicsit meglepődtek, Dan egyenesen megkönnyebbültnek tűnt. De aztán Jace elkomorult, megdörgölte a homlokát.

– Feltéve, hogy Eckard chipje még mindig Kevinnél van.

– Miért ne lenne? – Leraktam a táskámat a kinyitható székre, és beletúrtam, fejben leltározva a készleteket. A legtöbbjére most nem lesz szükség, hiszen már tudjuk, hogy elmarad az erdei túra, de az sosem árt, ha alaposan felkészülünk. – Kevinnek fogalma sincs, hogy tudunk a chipekről, és ez így is marad, amíg haza nem ér.

– Mi van, ha már el is indult? – kérdezte Danny, és egy dobozos kólát emelt a szájához.

– Nem indult el. – Megmutattam neki a térképet, amelyen Eckard pöttye még mindig Yarnell házában pihent szépen. – És ha akkor indulnak, amikor még úton vagyunk, követjük őket. Legrosszabb esetben is fél órával előbb érünk oda, amikor remélhetőleg teljesen készületlenek. – Becipzároztam a táskát, és a vállamra vetettem. – De indulnunk kell, azonnal. Gyerünk!

– Várj! – Jace elkapta a karomat: elhúzódtam volna, de megláttam a szemében a nyers félelmet. Engem féltett. – Nem sétálhatsz csak úgy be közéjük, Yarnell házába meg főleg nem. A véredre szomjazik.

A fenébe! Biztosan Ethan mondta el neki, hogy elvesztettem az önuralmamat Yarnellnél, mert én senkinek nem dicsekedtem el vele. Finoman kihúztam a karomat a szorításából, azzal igyekeztem a gesztus élét elvenni, hogy végig a szemébe néztem.

– Kevin nem hagyja, hogy megöljön.

– Feltételezed, hogy Kevin meg tudja állítani. És még ha meg is tudja, mindketten szívesen kiosztanának neked egyet vagy kettőt.

– Jace, tudok vigyázni magamra, és ha kell, állom a pofont is. Ráadásul amint ti megléptek Marckal, én is futok. Ti meg visszakanyarodtok értem.

Vállat vontam és rámosolyogtam, hátha meggyőzöm róla, hogy a tervem ragyogó és bombabiztos. Holott mindössze kétségbeesett volt. De nem láttam más választást; Marc életét nem teszem fel tétnek.

– Hűha! Hol is csúszhatna ebbe hiba? – Jace szavai csöpögtek a gúnytól, de én csak néztem rá.

– Működni fog, mert muszáj neki. Ha meg nem, hát majd harcolunk. Azt is csináltuk már korábban. – Kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de az ajkára tettem az ujjamat, hogy elhallgattassam, es nem törődtem a pulzusa megugrásával. – Kérlek, Jace! Ne vitatkozz velem! Csak segíts! Nem veszíthetem el Marcot is.

Végül bólintott, és elvettem a leheletétől meleg ujjamat.

– Hát jó. De Dannek muszáj lesz kijuttatni Marcot, mert nélküled én nem megyek el onnan. Még ha akarnék is, tudom, hogy Marc maga nyírna ki, ha mindketten túlélnénk téged.

Elmosolyodtam, mert igaza volt.

– Rendben. Segíts Dannek a szöktetésben, aztán gyere vissza, és harcolj velem! Ez megkönnyíti majd, hogy élve kapjuk el Kevint. De most légy szíves, vidd ezt a kocsihoz, és szedd ki Marc csomagtartójából a szerszámokat. Bármi jól jön, amit fel lehet használni fegyverként. Két perc, és jövök.

Amíg a többiek a Pathfinder hátuljába pakolták a készleteket, én beléptem a fürdőbe, és megnéztem magamat a tükörben. Igyekeztem önbizalmat és bátorságot látni a visszanéző arcomban. Marc már számtalanszor megmentett engem, pillanatnyi kétely nélkül tette kockára az életét az enyémért. Most rajtam volt a sor, hogy cselekedjek, és nélküle nem szándékoztam hazamenni.

Önmagammal folytatott rövid beszélgetésemtől csak közepesen megerősítve, hideg vizet fröcsköltem az arcomra, aztán kifelé menet felkaptam a termoszbögrémet, a másik kezemmel már tárcsáztam Vicet.

– Megtaláltuk Marcot – siettem közölni, amint felvette a telefont.

Megkönnyebbülésében hatalmasat sóhajtott.

– Hol?

– Kevin Mitchell tartja fogva Peter Yarnell hazában. – Megadtam neki a címet, és reméltem, hogy van hova feljegyeznie. – Húsz perc múlva ott vagyunk. Gyertek utánunk, ahogy tudtok! Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz szép.

– Semmi gond. De egy jó órába beletelik majd, hogy odaérjünk, mert ki kell vergődni az erdőből.

– Tudom. Csak siessetek! – Letettük, és zsebre vágtam a telefont, aztán kinyitottam a kocsiajtót.

– El kellene mondanod apádnak, mire készülsz – szólalt meg Danny, amikor beültem, és behúztam az ajtót. A szellőzőből meleg levegő csapott az arcomba, és belekortyoltam a bögrébe hogy elrejtsem az arcomat.

– Megvolt.

– És egyetértett veled?

– Nem. – Ha azt akarom elhitetni a fiúkkal, hogy apám belement az életem kockára tételébe, sose sikerülne. – De abban egyetért, hogy ezt a helyzetet nem lehet jobban kezelni. És azt mondja, legyünk óvatosak – tettem hozzá, nagyon bízva benne, hogy a testi jeleimet inkább a stressznek tudják be, és nem a hazugságnak. – Nem akar több temetést.

Jace rosszalló arccal hátramenetbe kapcsolt. A visszapillantóba nézett, aztán hátrafordult ültében, hogy ki tudjon hajtani az útra.

– Nem hiszem, hogy belement volna, ha nem lenne ennyire zaklatott. – Ethan miatt. Ezt ugyan nem mondta ki, de úgyis tudtuk, mire gondol.

– Tudom. – Kibámultam az ablakon a sötétbe, remélve, hogy ha majd ennek vége lesz, megbocsátják a hazugságomat, mert ezúttal nem csak a szenvedélytől és a halhatatlanság illúziójától fűtve, meggondolatlanul, forró fejjel rohantam előre. Most tanulmányoztam a lehetséges végkifejleteket, és számoltam a kockázatokkal is.

És úgy döntöttem, megéri vállalni.

Marcért.